Interjú P.E.-vel

1. Le tudnád-e írni azt az érzést, amit akkor éreztél amikor megtudtad, hogy elveszítetted szeretteted?

Nehéz leírni az érzést, mert nagyon sokféle összezavart érzés kavarog ilyenkor az emberben. Egyrészt a végesség érzése, hogy én is meg fogok halni. Másrészt a méltatlanság érzése, hogy még annyi beteljesületlen álma volt neki. Harmadrészt a félelem érzése, hogy bárkinek bármikor vége lehet. Megrendül minden halállal az életbe vetett ősbizalom érzése, hogy a sors a tenyerén hordoz. A kontrollvesztés érzése, hogy nem rajtam múlik, hogy mikor lesz vége az életnek. Ráadásul bármikor vége lehet. Ez kiszolgáltatottá teszi az embert, olyan helyzetbe hoz, amit nem tudok sem uralni, sem érteni. Elveszíti az ember a racionalizáló képességét. Nem érti miért történt. Hogy történhetett meg? Miért nem adott többet a szerettének? Miért nem figyelt rá jobban. A mulasztás érzését is magával hozza. Ezek az érzések nagyjából ellentétei az örömnek, a szeretetnek, a boldogságnak, a nyugalomnak, az életbe vetett bizalomnak. Ilyenkor pánikba eshet az ember.

Ez csak a kezdeti szakasz. Később pedig rájön, hogy hiába alussza ki magát a rettenetes fáradtságra, amikor felébred semmi nem változik. És a másik továbbra sem létezik. Gyakorlatilag eltűnt fizikai mivoltában. Ez hiány érzetet kelt. Ráadásul sajgó hiányt.

2. Ha nem okoz gondot, megosztanád-e, hogy melyen voltak a legsötétebb gondolatok melyeket a halálesettel kapcsolatban éreztél (magaddal vagy másokkal kapcsolatban-gyűlöl, öngyilkossági vágy, nincs értelme az életnek, már soha nem megyek férjhez, stb.)? 

A legrosszabb gondolatok arra vonatkoztak, hogy az élet méltatlan, hogy megtehetek bármit a másikért, akkor sem tudom megváltoztatni. Ez félelmet, szorongást kelt. Nyomorúságot, lelki összeszűkülést. Bár szokták mondani, hogy ez az élet rendje, azt gondoljuk elfogadhatatlan rend ez. Miért? Mert folyamatos létfelejtésben élünk ( Heidegger ), vagyis nem szembesülünk nap mint nap azzal, hogy bármikor meghalhatunk. Ha a halálhoz képest élnénk ( Sein zum Tode ), akkor minden nap ebből a véges perspektívából tekintenénk adott helyzetünkre, ami kellő távolságot adna. Akkor a "mindenséggel mérnénk magunkat" ( József Attila ), mert ahogyan azt Radnóti mondja "ami van, annak más távlatot ad a halál immár." Ha a végességünk, a halálunk szempontjából élnénk, vagyis gondolatilag előreszaladnánk a halálunkhoz, és onnan tekintenénk vissza, akkor az élet értelme más értelmet adna az adott cselekedetünknek a jelenben. Akkor talán embertársainkra is kellőképpen oda tudnánk figyelni, és nem rohannánk a magunk dolga után , az után amiről azt hisszük, hogy a mi dolgunk. És akkor talán nem sajnálnánk a mulasztásainkat. De tekintve, hogy létfelejtésben, társadalomfelejtésben, és önfelejtésben élünk, igyekszünk a kellemetlenségeinket is elfelejteni, a felejtésbe vagyunk szerelmesek az emlékezés helyett. Az a jó, ha életolvasatainkat úgy gyártjuk, hogy tudjuk mi a fontos, tudjuk mire kell emlékezni. "Memento mori".

3. Milyen érzéseid voltak az elhunyttal kapcsolatban a tragédia után, hogy látod őt most x év elteltével? (a felmagasztaláson, az elhunyt személy idealizálásán túl talán negatív érzések is felszínre kerülhettek: itt hagytál, kitoltál velem, neked már könnyű?!...) 

Attól függ mennyi idő telt el. Édesapám halála óta 14 év telt el. Örömmel és szeretettel emlékezem rá. Néha elszorul a szívem, hogy mennyi mindent szeretett volna még, ami nem lehetett már az élete része. Néha visszamennék, és jobban csinálnám, jobban szeretném őt.

Szimbolikus halálok azok a kapcsolatok, ahol egy-egy ember kilép csak úgy az életünkből, és már semmi közünk nem lesz hozzá. Ezzel kapcsolatban is az élet felé teszek fel kérdéseket, annak paradox természetét nem értem, hogy hogyan lehetséges az, hogy valaki sokáig nagyon-nagyon közel állt hozzánk, és már semmi közünk hozzá. Hogyan lehetséges ez?

Leginkább sajnálat érzet van bennem, hogy nem voltam jobb, nem szerettem jobban.

4. Ki vagy mi adott erőt ahhoz, hogy-e személyes tragédia után értelmét érezd az életednek, folytatni tudod azt?

Nem merült fel bennem az öngyilkosság gondolata soha. A motivációk válnak kérdésessé. A vallásosság erőt tud adni, hiszen van egy nagyon vonzó ígéret, az örök életre való meghívás, ahol még egy utolsó nagy "karnevál" lesz a halál után, ami annak belépője. A kereszténység folyamatosan a halálra való tekintettel nézi jelen életünk minden cselekedetét, pillanatát. Ez egy jó lehetőség, hogy értelmet találjunk abban, amiben sokkal könnyebb lenne értelmetlenséget hirdetni, vallani, és lemondani a jóról.

5. Mikor érezted (érzed-e) egyáltalán hogy a haláleset megerősített, "új emberré" váltál? Változtak-e interperszonális (másokkal való) kapcsolataid? Milyen módon? Változott-e életszemléleted? Milyen személyiségváltozást észleltél magadon?

Minden haláleset más korszakban ért. Így mindegyik mást alakított rajtam. A legutóbbi visszafogottabbá tett. Megértettem az Élettel kapcsolatban, hogy hiába teszek bele mindent, ha az Élet, vagy Isten nem akar valamit, akkor bele is gebedhetek, nem sikerül. Ha pedig áldás van rajta, megkönnyebbül a dolgok menete. Sokkal visszafogottabb lettem ez által, és erősödött az Isten-kapcsolatom. Sokkal inkább belül dolgozom. Ha színházi hasonlattal szeretnék élni, akkor azt mondanám, hogy kosztümös, operett probléma-feldolgozás helyett kamaraszínház. Lárma helyett csönd. És ha jól figyelek, a csönd nem néma, hanem beszédes. Most úgy látom, egyetlen állandó kapcsolat van:  Isten-ember, az összes többi változó. A halálesetek által barátaimra jobban figyelek, és megpróbálok úgy, ahogyan nekik jó. A halál rámutatott arra, hogy minden ember örök titok és csoda, csak mi nem tartjuk annak. Hogy a világ minden pillanatban megnyílhat a teljességre, de mi sokszor vakok vagyunk erre. Persze mindezeket tudni nehéz, mert az ima olyan kommunikáció, ahol nem az általunk beszélt nyelven érkezik a válasz. Isten a valóság nyelvével beszél, ahhoz pedig türelem, odafigyelés kell. Odafülelés. Elfogadva a fájdalmakat, a sebeket. És tudni, hogy ha seb esik rajtunk, és ha főként a legérzékenyebb helyen, a szívünkön, akkor az egyenes út a szeretethez, az élethez. "Minden féltve őrzött kincsednél jobban óvd a szíved, hiszen abból fakad az Élet." Ilyen értelemben a "sebünk a gyógyulásunk". Szép hasonlatok, szép gondolatok, és nagyon nehéz élmények, érzések, értelmetlenségek, kínok járnak vele.

6. Mikor érezted, hogy "tovább tudsz lépni"? Éreztél-e bűntudatot? (Amennyiben szerelmi társról van szó, mikor kezdted azt érezni, hogy most már valaki az elhunyt kedvesed "helyébe léphet?")

Soha nem halt meg partnerem szerencsére. De volt, hogy meghalt számomra. Így csak szimbolikus értelmében tudom elképzelni a dolgot. Akkor éreztem, hogy valaki jöhet a helyébe, amikor ő már eltávozott, vagy kilépett. Amikor magam is lemondtam róla.

7. Mi segített, mi segít a feldolgozásban?  Mik segítettek számodra a megbékélésben, a gyógyulásban, a felépülésben a gyászmunka feldolgozása kapcsán?  (Miben különbözik szerinted egy "művész" gyászmunkája, gyorsítja-e vagy késlelteti- e gyászfolyamatot, ha a szeretett elhunyt a gyászoló műveiben megjelenik, esetleg főszerepet kap?)

Baráti beszélgetések gyógyítóan hatnak, amennyiben megértő figyelemmel zajlanak. Sokat, sokat beszélni róla, értelmesen írni róla, és elfogadásra törekedni, hogy Isten jót akart. Ha hisszük hogy van Isten, aki viseli gondunkat, akkor csak magunkkal kell megbékülni, hiszen a világtól el tudjuk fogadni, és tudnunk az elfogadáson dolgozni magunkban. Sokkal nehezebb a kérdés annak, aki nem hisz abban, hogy a világ értelmes, jó, igaz, szeretetteljes, hogy van egy teremtője, aki gondját viseli teremtményeinek.

A művészet sűrített léttel bír, és maga a halál is egy sűrített létet hordoz, mutat fel. Ilyen értelmeben rokon a művészettel, és természetes, hogy helyet kaphat benne egy-egy emberünk. Helyet kaphat benne az az egyetlen és megismételhetetlen ember, aki örök életet nyer így a művészetben. Ezért írnak verseket a szerelmükhöz a költők, ezért festik meg múzsájukat a festők, és ezért kerülhet bele egy műalkotásba az alkotó életének legfontosabb mozzanatai közül az elvesztett ember, és válhat örök arccá. A feldolgozásban mindenképpen segíthet. Nyilván az indíték, a személyes motiváció a kérdés, hogy az adott alkotó miért teszi bele alkotásába? Mert nem tehet mást? Vagy mert érdekesnek tartja? Az arányokon múlik, hogy az adott személy ne legyen "megrabolva". Hogy az adott személy inkább meg legyen őrizve "fenségként", "titokként", élőként még a halálában is.

8. Szerinted meddig tart a gyász és egyáltalán véget ér- e valaha?

A gyász akkor ér véget, ha az ember újra egésznek érzi magát. Nem sebzettségéből motivált már. Az emlékezés soha nem érhet véget, de a gyász igen. A fájdalom az elvesztés fölött véget érhet. Az elengedés és a megnyugvás, valamint a méltó emlékezés kezelhetővé teheti. Ilyen módon az alkotásban való megjelenítés is.

9. Emelkedettebb, esetleg spirituálisabb irányt vett az életed? Hogy alakult a történtek után a hittel való kapcsolatod?

Nem tud nem emelkedettebb irányt venni az élet, hiszen a halál egy távolabbi perspektívából láttat mindent. Ha minden nap elképzelnék egy-egy nehézség során, hogy mondjuk úgy tekintek az adott nehézségre, mintha én "egy nappal a halálom után" lennék, akkor az adott nehézség teljesen más színezetet kap. Akkor már máshogyan integrálódik az adott esemény életünk értelméhez. Így jó, ha a halál emlékeztet arra, hogy nap mint nap elrugaszkodjunk, előrefussunk a halálunkhoz, és onnan visszatekintsünk. Megnézni, mi lenne, ha létünk "végleg lemerülne" és akkor elkezdeni imádni azt a "tücsökhegedűt"!

10. Értelmezted-e tragédiát tágabb perspektívából, mit akarhatott ezzel velem Isten?  

Sajnos fogalmam sincsen mit akarhatott ezzel. Nyilván nem tudom elkerülni azt, hogy ezt a kérdést folyamatosan feltegyem, de elfogadom, hogy nem értem meg a választ. És az is lehet, hogy éppen nem Velem akart valamit, hanem az adott személlyel, akit magához hívott. Ha azt gondolom, hogy mindenkinek a sorsa készen van Istenben, akkor azt gondolhatom, hogy a valóságos halálom pillanatában fogják elnyerni értelmüket ezek a tragédiák is. Addig pedig, ami ránk zúdul, azt meg kell próbálnunk szeretettel eltölteni. Akár mennyire is fájdalmas, és akár mennyire is tövist terem a türelem.