Nagyon nehéz leírni azt az érzést, azt a pillanatot,
amikor megtudtam, mi történt. Egyedül voltam az irodában és megcsörrent a
telefon a szörnyű hírrel. Ehhez foghatót még az előtt nem éreztem. Hirtelen megállt az idő és benne egy óriási végtelen fájdalom, ami belém hasított és nem
hittem, nem akartam elhinni, amit épp halottam. Ez nem igaz, ez nem lehet igaz.
Vissza pörgetem az időt és minden rendben lesz. Bőgve egyfolytában a nevét
ismételgettem. Vágytam arra hogy megöleljen.
2. Ha nem okoz gondot,
megosztanád-e, hogy melyen voltak a legsötétebb gondolatok melyeket a
halálesettel kapcsolatban éreztél (magaddal vagy másokkal
kapcsolatban-gyűlöl, öngyilkossági vágy, nincs értelme az életnek, már
soha nem megyek férjhez, stb.)?
Persze voltak sötét gondolatok is. Okoltam vagy
inkább szerettem volna változtatni mindenkin és mindenen, minden apróságon,
aki és ami kivédte volna a halálát. Ha én máshogy csináltam volna valamit, vagy
a család többi tagja, a barátokat, akik ott voltak amikor meghalt és nem tudtak
neki segíteni. A sok “ha” mindenkivel kapcsolatban felmerült. Az is eszembe jutott hogy nekem is egyszerűbb
lenne, ha meghalnak, de a hajtó erő az volt, hogy segítenem kell a család többi tagjának és hogy szükségük van rám és szükségünk van egymásra. Igyekeztem
felfogni hogy a történteken már sajnos nem tudok változtatni (ami nagyon nehéz
volt és még most is nehéz) és senkit sem okolhatok. Megtörtént és nincs vissza
út.
3. Milyen érzéseid voltak az
elhunyttal kapcsolatban a tragédia után, hogy látod őt most x év
elteltével? (a felmagasztaláson, az elhunyt személy idealizálásán túl
talán negatív érzések is felszínre kerülhettek: itt hagytál, kitoltál
velem, neked már könnyű?!...)
Úgy ahogy mindenkit és magamat is, úgy őt is
okoltam azért, hogy végleg elment. Az eltávozása után és most is ugyan azok a
jelenetek, képek jelennek meg előttem, azok a momentumok, közös élmények amiket
átéltünk, de azok is, amiket megálmodok és oda képzelem őt, hogy mit csinálna,
mit mondana, hogy csak egyszerűen ő is ott lenne, mert régen az voltam a természetes.
Nem hiszem hogy idealizálom, felmagasztalom, de nem is utálkozom vagy
vádaskodom. Nap mind nap érzem a hiányát, de hiszem hogy valami fajta kapcsolat mindig megmarad köztünk. Szeretem.
4. Ki vagy mi adott erőt ahhoz,
hogy-e személyes tragédia után értelmét érezd az életednek, folytatni
tudod azt?
Főként a család, a barátot, a munkám, minden amit
csinálni szeretek. A hit bennük, a szeretetben és a jövőben.
5. Mikor érezted (érzed-e) egyáltalán hogy a haláleset megerősített,
"új emberré" váltál? Változtak-e interperszonális (másokkal
való) kapcsolataid? Milyen módon? Változott-e életszemléleted? Milyen személyiségváltozást észleltél magadon?
A változást inkább folyamatnak
tekinteném, aminek pozitív és negatív
oldalai is voltak, vannak. Az űr, amit az ő szeretethiánya okoz, az próbálom
nap mind nap pótolni. Ilyen erősen még sosem éreztem, hogy a legfontosabb az
életünk során a szeretet mások és magam iránt. Hogy bármikor újabb számomra
közeli embert veszíthetek el, vagy véget érhet az én életem is. Így igyekeznem
kell maximálisan “jelen” lenni az életem minden pillanatában, mindenkivel.
6. Mikor érezted, hogy "tovább tudsz
lépni"? Éreztél-e bűntudatot? (Amennyiben szerelmi társról van szó, mikor kezdted azt érezni, hogy
most már valaki az elhunyt kedvesed "helyébe léphet?")
Nagyon
furcsa volt. Eleinte egy mosoly is bántott. A tévé nézésnél is bűntudatom volt,
amikor találkoztam barátokkal. Hogy csinálhatom ezt? Hogy szórakozhatok, ha ő
már nincs itt? De fokozatosan, lépésről, lépésre tovább kellett lépni. (Nem a
páromat, nem a partneremet veszítettem el.)
7. Mi segített, mi segít a
feldolgozásban? Mik
segítettek számodra a megbékélésben, a gyógyulásban, a felépülésben a
gyászmunka feldolgozása kapcsán? (Miben különbözik szerinted
egy "művész" gyászmunkája, gyorsítja-e vagy késlelteti- e
gyászfolyamatot, ha a szeretett elhunyt a gyászoló műveiben megjelenik,
esetleg főszerepet kap?)
Segítettek és segítenek a közeli emberek. Olyanok
is, akik már át éltek ilyen veszteséget és tudják milyen helyzetben vagyok. Talán
azért is, mert könnyebb megosztani a problémát olyan emberrel, aki hasonló
problémával küszködik. De olyanok is, aki elfeledtetik velem azt egy időre. Mindenképpen
úgy érzem hogy a művészet és az alkotás által kifejezhetem érzéseimet, fájdalmamat,
gondolatait, dühömet,… és ez segített és segít a szeretett személy
elvesztésének feldolgozásában.
8. Szerinted meddig tart a
gyász és egyáltalán véget ér- e valaha?
Szerintem a gyász nem múlik el soha, csak az idő
múlásával változik. Meg vannak a fokozatai és formái. A legerősebb az első
napokban, az első hetekben, amikor vissza kell menni dolgozni és próbálni
tovább élni az életet, nagyon nehéz az első év, amikor először kell megélni a
születésnapokat, karácsonyt,.. nélküle. A következő év hullámzó, az eseményektől
és érzelmi-lelki álapotoktól függő.
9. Emelkedettebb, esetleg
spirituálisabb irányt vett az életed? Hogy alakult a történtek után a hittel való kapcsolatod?
Nem vagyok templomba járó ember, de nem vallom
magam ateistának sem. A hittel való kapcsolatom nem sokat változott. A
szeretetben hiszek.
10. Értelmezted-e tragédiát
tágabb perspektívából, mit akarhatott ezzel velem Isten?
Nem. Nem hiszem hogy ez számomra valami jelzés lett
volna Istentől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése