1. Le tudnád-e írni azt az érzést, amit akkor éreztél amikor megtudtad, hogy elveszítetted szeretteted?
Szinte elmondhatatlan szavakkal, akkora fájdalom volt, hogy úgy éreztem, már nem is tud fájni. Lelki belső rázkódásom volt, sírógörcs és csönd váltakozott, folyamatos hányinger és tudat nélküliség..
2. Ha nem okoz gondot, megosztanád-e, hogy melyen voltak a legsötétebb gondolatok, melyeket a halálesettel kapcsolatban éreztél (magaddal vagy másokkal kapcsolatban-gyűlöl, öngyilkossági vágy, nincs értelme az életnek, már soha nem megyek férjhez, stb.)?
Sötétséget testi viszonylatban éreztem, nem tudtam elképzelni, hogy egy test porrá alakul, sötétnek éreztem az egész szertartást, nem tudtam felfogni egyáltalán hogyan lehetséges mindez.
3. Milyen érzéseid voltak az elhunyttal kapcsolatban a tragédia után, hogy látod őt most x év elteltével? (a felmagasztaláson, az elhunyt személy idealizálásán túl talán negatív érzések is felszínre kerülhettek: itt hagytál, kitoltál velem, neked már könnyű?!...)
A kedvesem halálát követően fél évvel édesapám is meghalt. Ugyanúgy látom őket, csodálatos emberek, csodálatos lények, az a szeretet, amit akkor éreztem, most is ugyanolyan erősen, kitörölhetetlenül bennem van. Azt nem éreztem, hogy itt hagytak, mert tudom, hogy vannak, léteznek, csak nem ebben a testben.
4. Ki vagy mi adott erőt ahhoz, hogy-e személyes tragédia után értelmét érezd az életednek, folytatni tudod azt?
Édesanyám, és a kedvesem szülei. Egy-két barátom volt még, de nagyon sokan elfordultak, nem tudtak mit kezdeni ezzel az egésszel, kerülték velem a kommunikációt.
5. Mikor érezted (érzed-e) egyáltalán hogy a haláleset megerősített, "új emberré" váltál? Változtak-e interperszonális (másokkal való) kapcsolataid? Milyen módon? Változott-e életszemléleted? Milyen személyiségváltozást észleltél magadon?
Nagyon nagy érték az élet, ajándékot kaptunk azzal, hogy van testünk, hogy látunk, hallunk, tapintunk, érzékelünk olyan dolgokat, melyeket enélkül a test nélkül nem tudnánk.
6. Mikor érezted, hogy "tovább tudsz lépni"? Éreztél-e bűntudatot? (Amennyiben szerelmi társról van szó, mikor kezdted azt érezni, hogy most már valaki az elhunyt kedvesed "helyébe léphet?")
Úgy éreztem, amikor lett szerelmem jó pár évet követően, hogy olyan, mintha megcsalnám. Rettenetes érzés, ezért nem is akartam belemenni egy új kapcsolatba. A mostani páromnak köszönhetem, hogy türelmével megenyhített és már úgy látom, hogy van hely a szívemben csak neki is.
7. Mi segített, mi segít a feldolgozásban? Mik segítettek számodra a megbékélésben, a gyógyulásban, a felépülésben a gyászmunka feldolgozása kapcsán? (Miben különbözik szerinted egy "művész" gyászmunkája, gyorsítja-e vagy késlelteti- e gyászfolyamatot, ha a szeretett elhunyt a gyászoló műveiben megjelenik, esetleg főszerepet kap?)
Rengeteg időt töltöttem egyedül, videót vágtam folyamatosan, persze nem készült el, de hónapokig vágtam. Belevetettem magam a munkába, az alkotásba. Azokat az érzéseket, érzeteket is meg kell becsülni, melyek ilyenkor kerítik az embert hatalmába.
8. Szerinted meddig tart a gyász és egyáltalán véget ér- e valaha?
Nem ér véget. Maga az a folyamat, hogy gyászolunk lehetséges, viszont az érzések kő bevésve a szívünkben maradnak, sosem múlik el a szeretet és a hiány.
9. Emelkedettebb, esetleg spirituálisabb irányt vett az életed? Hogy alakult a történtek után a hittel való kapcsolatod?
Állandóan csapongtam, viszont egyben biztos voltam: ők léteznek.
10. Értelmezted-e tragédiát tágabb perspektívából, mit akarhatott ezzel velem Isten?
Erre egyelőre még nem jöttem rá, sokat gondolkodom rajta, de a válasz még várat magára..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése