1. Le tudnád-e írni azt az érzést, amit akkor éreztél
amikor megtudtad, hogy elveszítetted szeretteted?
Reggel 7:30 körül csörgött a telefonom… Apa volt. Közölte: ANYU ITT
FEKSZIK HOLTAN
Nem tudtam mit mondani… de sírni sem. Nem volt semmilyen érzésem - visszaemlékezve... azt hiszem ez a kiégés
állapota. Nem olyan volt, mint a filmekben…
Nem értettem és az óta sem tudom, minek lehet ezt nevezni… Az érzést
pedig azt hiszem csak körülírni tudom.
2. Ha nem okoz gondot, megosztanád-e, hogy melyen
voltak a legsötétebb gondolatok melyeket a halálesettel kapcsolatban éreztél
(magaddal vagy másokkal kapcsolatban-gyűlöl, öngyilkossági vágy, nincs értelme
az életnek, már soha nem megyek férjhez, stb.)?
Nem éreztem ilyet… azóta sem jutott eszembe ilyen. De, ahogy egy
kollégám mondta: “Semmi sem lesz olyan, mint előtte…”. Számomra ez a
legőszintébb mondat volt akkor és most. És a legborúsabb is.
3. Milyen érzéseid voltak az elhunyttal kapcsolatban a
tragédia után, hogy látod őt most x év elteltével? (a felmagasztaláson, az elhunyt személy idealizálásán túl talán negatív érzések is felszínre
kerülhettek: itt hagytál, kitoltál velem, neked már könnyű?!...)
Nem tudok válaszolni erre…
4. Ki vagy mi adott erőt ahhoz, hogy-e személyes
tragédia után értelmét érezd az életednek, folytatni tudod azt?
Azon a nyáron folyamatosan dolgoztam.
Mellettem volt a párom, aki minden torzulásom elviselte.
A testvéreimmel közvetlenebb lett a viszonyom.
5. Mikor érezted (érzed-e) egyáltalán hogy a haláleset
megerősített, "új emberré" váltál? Változtak-e interperszonális
(másokkal való) kapcsolataid? Milyen módon? Változott-e életszemléleted? Milyen
személyiségváltozást észleltél magadon?
Zárkózott voltam és még erőteljesebben azzá váltam.
Nem, beszélgetni nem szoktam… megnyílni nem tudok. Úgy tűnik érzéketlen is
lettem, ellenben minden apró dolgot még jobban észlelek. Hiperérzékenység, ami
sokaknak nehezen érezhető.
6. Mikor
érezted, hogy "tovább tudsz lépni"? Éreztél-e bűntudatot? (Amennyiben
szerelmi társról van szó, mikor kezted azt érezni, hogy most már valaki az
elhunyt kedvesed "helyébe léphet?")
Azt
sem tudom, hogy igazán feldolgoztam-e ezt az egészet.
7. Mi segített, mi segít a feldolgozásban? Mik segítettek
számodra a megbékélésben, a gyógyulásban, a felépülésben a gyászmunka
feldolgozása kapcsán? (Miben
különbözik szerinted egy "művész" gyászmunkája, gyorsítja-e vagy
késlelteti- e gyászfolyamatot, ha a szeretett elhunyt a gyászoló műveiben
megjelenik, esetleg főszerepet kap?)
Azt gondolom ez magán ügy. Úgy értem, mindenkinek magának kell
végigjárnia ezt. A környezet sokat jelent, de megoldást nem.
A külvilág kell! Beszélni, foglalkozni kell vele… Tabunak érezzük a
halált. Nem tabu, része az életnek. Az élők félnek ettől és támadással
hárítanak. Ez nem lehet etikai, vagy erkölcsi kérdés. ez a mindenapok kérdése,
de nem valljuk be.
8. Szerinted meddig tart a gyász és egyáltalán véget
ér- e valaha?
Ha elmegy egy szerettünk, aki az életünk része volt… az űr ami utána
van… sosem tűnik el. Mindig változik az emléke, de a gyász örök marad.
9. Emelkedettebb, esetleg spirituálisabb irányt vett az
életed? Hogy alakult a történtek után a hittel való kapcsolatod?
Nem
fohászkodom jobban az Istenhez, vagy bármi/bárkihez, mint korábban. Nem is
vádolom, és nem is félem.
10. Értelmezted-e tragédiát tágabb perspektívából, mit
akarhatott ezzel velem Isten?
Azt gondolom, tudom… bár nem értem a módszereit…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése